Mennyi szavunk, s vele álmunk,
hittel kalandozó gondolatunk
csorbul az idő harapásában!
Lehozott csillagok kívánkoznak
észrevétlenné válni, silány másolattá
vetkőztetjük gála-lelkünk, koldus gúnyánk
újra rajtunk lóg. S a karjaink, jaj barátaim,
a karjaink csonttá válnak! Már nem harcolnak
időtlen, szerelmi jelekkel, nem fűznek rejtelmes,
réveteg kalárist ölek köré, s könnyel áldozunk, ha
gyermekujjak követik fehérre fakult kézfejünkön
a megtett utat. Mennyi fogadalmunk tűnik már
megbúvó patakmedri üres csigaháznak! Játszi
díszlet, emlékszilánk Történetünk kövéről, mit
jövőbeli régész forgatgat, s behajít a többi millió
közé, ha egyszer ránktalál. Értéktelen, és mégis!

Örülj kedves, ha nem is vagyok csillaghozó!
Örülj, ha gúnyám ki-kivillan kényes leplem
alól, karom is gyengül, s fogadalmat sem
rakok paloták lépcsőire, csak közelebb vonom
a székem egy kis kályha mellé, hallgatom,
ahogy beköszönnek jó szomszédok házunk
ablakán, nézem, ahogy rejtelmeket formál
az ég, míg hajnallal megpihen a szeretet vágya.