Ősz
Most, hogy távolba veszett
minden combvillanása a
kacérkodó nyárnak, s tengermélyre
váltott a korai este, írhatnék az
őszről, füstkesernyés délelőttökről,
avarszellős hajnalokról, tócsaszeplős
terekről, üres hintákról, egy lányról,
ahogy siet még az időn innen, a koldusról,
ahogy megáll az időn túl már.
Most, hogy könnyű ruháinkkal
cifrálkodik a szekrény, s nyújtózkodva
restelkedik rajtunk az átmeneti kabát,
csak bámulunk mi mindent rejt a feledés,
egy képsor, meggyűrt jegyre vált. Bélésen
belül hasal a kétség, öngyújtóhoz fémpénzt
koccant a hanyagul megvarrt hasadás,
görbe betűkről izzad a hajnali pára,
fák törzséről szerelmet formáz egy bevésett vágy.
Most, hogy sapka alól pillant a jövő,
s vándorcipőt húz a csodatévő fakadás, anyjához
kicsit felnéz a gyermek, szemében vadgesztenye
barnáll. Apró marka kincset rejt, egy távoli
bizakodást, lesz majd egy támasz, soha nem kért
gondoskodás. Avarpaplant bomlaszt az esti
szél, csak úgy forog, perdül egy kéretlen nász,
erdők szélére már kiült egy ősz tündér, kócos hajából
esőt fésül a megvénült nyár.
|
|