(...egy szoba ablakából)
Valamit tart kezében a Hold.
Innen úgy tűnik. Kitárt szárnyú lepkeként
ring csillagselymében az éjszaka,
mohó ajkával tejútra téved a vágyakozás.
Fényért kiált egy útszéli lámpaoszlop,
párából épít nyoszolyát a felszántott határ.
Része vagyok, hozzá hidegülök, elvisz,
tarka ernyőjével együttpörgök az ősznek.
Nézem, ahogy lányom alszik.
Szája szögletében megcsillan
a félbehagyott játékok belefeledkezése,
apró lábfejéről távolságot moccan
egy meg nem tiltható mozdulat.
Szőke haja olvadt vattacukor.
Őrzője vagyok, de az időt meglophatom!
Apró öklét simítom, a pillanat évekből
épít majd ékszertelen kápolnát.
|
|