Kétségek között tör felém
az egyetlen igaz varázslat,
és finom sivatagi homokkal
áldja két karom a szél.

Uram, ki vagy a hatalmas, Ég
és Föld , s Mindenek között az
Első! Milyen áldozatra vágysz
aranytrónusodon, hogy kevés
neked már a lenti világ sírása,
és próbára küldöd hű szolgáid
sorát, s meg nem rezzenve
nézed, ahogy elhullnak keselyűk
lakomájának mind az igazak!

Uram, ki vagy te, hogy megítélj,
mindent az alsó világból, és egyedüli
útként dicsőítve magad, szent
szavak mögé bújva kínáld a hitszegés
szent ostyáit! Inkább pusztuljak éhen,
mint ellökjem magamtól megtalált
utam, s hiába már minden csillogó
bálványa a magam mögött hagyott cifra
termeknek, ha lesz, ki nekem nyújtja kezét! 

Tudom, érzem én! Nem lesz nyugtod,
s Világok Viharát küldöd majd reám,
hogy eltéríts, s bosszúról hallok hírt
felőled, visszaveszed minden általad
kiszabott leplem, és meztelenül állunk majd
égő oltárak előtt, a falakon túl kimenni
félünk, kezeink halott isteneid után nyújtjuk,
menedékért, de vállamra akkor vörös fátyol borul,
s könnyet ejt egy vigyázó sóhajtás. 

Az egyetlen igaz varázslat kétségek
közül végül rámtalál, ajtóm előtt
már türelmetlen vendég az Idő, két
karjába zár jó anyám, a halál.