Én mondom nektek, semmi az mit
láttok, semmi az, mit éreztek, vagy
mit szóltok, és mégis igaz! Igaz,
amennyire egy a Lent és a Fent.

A Nílus felől hordja magvait a
Teremtő erő, és lehajtva fejünk
állunk szépsége előtt. Papnők
szeméből jósol Új Hajnalt a Világ,
gyermek lesz az agg, és vénség
ölt gyermeki álcát! Lélekre talál
a test, testet ölt a lélek,  üresen
ringó ladikot hord a napföveny.
Eljött hát. Eljött, s pedig hittük,
most kábán bámuljuk, ahogy
lépte nyomán virág ered, Időtlen
s mégis feledett hangokat formázunk,
de kimondani még fél a szánk.

Pedig neki messzi földről hozattak
cédrust, hogy a jövőnek tetszelegjen
gyolcsokba tekerve, s végül egy üres
papirusszal lett teljes, balzsamos élete.
S mind kik irtatok hozzá, majd olvastok
Felőle! Jeleit csak ti értitek, járása
nektek lesz ismerős, keze felétek hajlik
csupán,  bűnösök lesztek az Elsők
közt, s bűntelen hulltok az Igazak csatáján!
Nincs más út, nincs más meder! Sólyom
uralja az eget, ki vadnak tűnik, örökre elvész!
Szelíden hajlik a Hold két karjába egy
Megbékélt csillag, mélyen morajlik a tenger!

Édes gyümölcsöket szakit remegő
Kezünk, adnánk valamit magunkból,
de pillantása csak káprázat hiú lelkünknek!
Az Egyetlen Erő lehet csak ennyire a miénk!
Az Utolsó pillantás lehet csak ennyire Örök!
Az Örök lehet csak ennyire Semmi, mint mi
vagyunk! Mind mi vagyunk. S, mint mikor
az Igaz elönti létünk szárazra szikkadt
partjait, s fürdenénk üde cseppjeiben, hogy
megmeritkezve adjunk hálát az Eljövetelért,
akkor kell újra leborulni áldozati helyekre,
feltenni újra a kérdést: Mennyire vagyunk
mi méltók a kegyhez, hogy szeressünk?

Én mondom nektek, Minden az,
ami a Semmiből jön, és a Semmi
a Minden! Válasz a szótlanság, és
magasztos kérdés bennünk a Csend.