S, mint esztendők óta, hajnalra
Megáradt a Végtelenség Útja, és
leszakított szirmokkal hintette
Tele a Feledés mocsarát ismét.

Uram, ki némának teremtetted oly
Sok teremtményed, velem miért
Perlekedsz, miért büntetsz? Kértem
talán hangom, s vádoltalak fukarsággal?
Mi a célod velem? Megmutattad erőd,
szellemed nehéz teher! Nézd, csak egy
Ember vagyok! Bújtam Maat elől, s
minden helyeken a magam képét
kerestem! Nem hívtalak! Most hát
hallgasd szavam! Egyedüli tanúm
vagy, hogy mennyire vagyok méltó,
viselni hangod, és tudom, vádolni
is te vádolsz majd egykor, ha megtagadlak!

Mit kell tennem, Uram? Remegek, amikor
mellém lépsz, s könnyet is ejtek olykor!
Nem tudok Semmit, nem érzek Semmit!
Amit tudok a Tiéd! A Mindent tudom én?
Eszköz vagyok, vagy a cél? Segíts, hogy
Megosszam! Egyedül vagyok, vagy csak
Káprázat a Magány? Kevés vagyok hozzád
Uram! Nézd, csak egy ember vagyok!
Tudom, s most érzem nem imára teremtettél,
Hiszen csak hallgatok, s tanításod van
most bennem: A szelet csak az érzi, aki
az arcát odatartja. Már nem engedhetsz
el, tudom, csak utam végeztével, ha meghalok.

Más lettem, Uram! Látom, amit érzek, s
érzem, amit látok. Félek Uram! Elhulltak
mellőlem a kétségek, ilyen tiszta még
sohasem voltam! Egy kis bűnért esedezem,
vagy csak egy asszonyért, ki édes mázzal teli
edényt nyújt felém, s kétségekkel telve
hajlik karomba, mint megdőlt kalász, ha
vadul tépi a világ vihara! Csak megosztani
engedd Uram vele a teret, és én semmivé
tiprom az Idő szelencéjét, hogy Téged
szolgáljalak! Hiszen Te mondtad: Kik
olvassák majd a Sort, nekik lehet az Fény,
vagy Sötét, de mindenben Igaz.

S, mint esztendők óta, ma ismét szirmokkal
teli a Feledés mocsara, elküldted hozzám
újra szavaid, én leírtam, már nem félek,
csak fázom nagyon, Uram!