Fényhálót kötnek az utcai lámpák,
és a sorsok lassan mind megtérnek
otthonaikba. Mennyi hívatlan vendég!
Mennyi parttalan, semmitmondó megérkezés!

Úgy félek! Annyi mindent szeretnék
még adni, hogy nekem is legyen!
Annyi mindent szeretnék elhallgatni,
hogy egy másik kérdezze meg!

Tavasz lett újra. A szél elmélázik
szobám nyitott ablakán, este van,
csillag sem ragyog. Alakot rajzolok,
színtelen haján megpihen a köszönet.

Amikor fésüli a haját, és tudom csak
nekem olyan akkor! Az a legszebb az
asszonyban! Lehet ruhátlan a test,
de az a  mozdulat, csak nekem tetsszen!

Úgy tudnám szeretni! Őt, és értve!
Csak érintve, nem birtokolva, ha
úgy jó neki. Csak köszönve, nem
követelve, hogy megállt értem.

Mocskos szavakba kiáltom a világot,
tudom! Sorsom, utam, és helyem van!
Adnom kell, hogy elérjen majd, amit adtam!
Csak olykor nagyon elfáradok.