Mint gördülő kavicsok egy égi Lejtőn,

zuhannak felém érthetetlen
mozzanatai egy igaz világnak.
Este van. Vihar van. Puha neszeibe
téved most minden kóbor szellem,
amott egy újjáéledt sor lebeg,
titkos keresztet rejt a fal mellett
osonó koldus mocskos ruhája.
Istenek közé férkőzik egy hitetlen,
töviseket tép ki önön bőréből egy
vértől prüszkölő vinnyogó kisded.
Ez hát az Élet. Megijedt fénylidércek
cikáznak vakon író költők gerince
mentén, szétdobált emlékek közt
kutat holmi használható után, de
csak a zenét találja. Ahogy Te.
Ahogy Te sikítottál, ahogy Te sírtál,
ahogy Te mutattad, ahogy eltakartad,
ahogy melléültél az egyetlen dallamot
játszó, utolsó hangszernek, amit
még nem rágott szét az enyészet,
az emberi érzéketlenség! Takargatjuk
az utolsó megmaradt bárányt!
Borzoljuk göndörségét a Mélység
dombjának, ívét illetjük szánkhoz
egy üres kehely teltségének.
Fogának nyomát keressük, lépte
nyomtalanságát vesszük követendőnek.
Csak a zene, ahogy Te. Ahogy ledobjuk
magunkról a mások szavait, mint
kinőtt kötöttségünket egy megtanult
iskola tekintélyének. Ahová fény ér,
fényt nyel el a mindenség. Ahogy a zene,
úgy Te, ahogy Te, úgy a zene!