Ameddig nem kell
Nem kell az embereknek már a sírás.
Karjaikat lelógatva vígadnak a szomorúfüzek,
anyátlan gyermekek ölelik a napot reszketve
egy meg nem kapott szóért, oly hiába.
Nem kell az embereknek már az emlék.
Kövekbe vésett történelmet betűz a vándor,
idetalált, volt még egy ösvény, egy megtiport
útjelző, özvegyek fátylába sóhajt sző a halál.
Nem kell az embereknek már a jóság.
Farkasokkal őrízteti kertjét a pásztor, bárányát
arannyá tékozolta, úgy ül hamis bálványok
előtt, mint kire egyedül várt csak a világ.
Nem kell az embereknek már a szép.
Rútságával kényeskedik egy hamisított talány,
papírtornyot épít a kontár, örök süketeknek
új múltról prédikál egy megfizetett csalárd.
Nem kell az embereknek olykor már semmi.
Tömegnyi nyomorúságot kerülget a jobbítást
ígérgető hatalom, gomblyukakból öncélú képeket
vicsorít egy másik, tisztának mondott hovatartozás.
………………………………………………………………..
Meddig nem kell az embereknek a sírás?
Mikorra válik engesztelő megbéküléssé a
fájó emlék? Mikor válik mindenné a szép,
és igazzá a semminek gondolt hit? Hiszen
belépünk majd mind egy ugyanazon ajtón,
s mindenkitől ugyanazt kérdezik. Nincs választás.
Mert csorbul majd az ételt adó edény, lelkeinkbe
fájó ösvényeket mar szeretet nélküli napjaink
folyama, hideggé fakulunk. Magányos napjaink
mellé hozott fényképek lapulnak vigasznak,
emléknek, rozsdálló korlátjának dőlve cipőkopogást
remélve várakozik majd a fűtetlen lépcsőház.
|
|