Anyámnál
Rezdül a válla, ahogy hajol a
hűtőhöz, haja szemébe szalad,
mint kifutott tej, naplementét takar
a tűzhely horizont. Szeme kutat,
van-e rajtam jel, nyoma a jónak,
unszol, hogy egyek, s tudom hiszi,
hogy a rosszat nem mondom.
Lábán ez erek a kort futtatják,
- jó szolga a sors-, kéklőn vonul
a végtelen folyam, jajt sikolt az
el nem titkolt nyomor. Kezével
meleget áld, teámba cukrot tesz,
citromot, mértéket megtalál, ruhája
ujján megszáradt rántás-folt.
Nem gondol várakozással, csak
hiányol hívást, unoka kacajt, szót,
neki már köténye zsebébe símult a
jóság, ölébe hullik zokogva a könny.
Kérem majd, hogy elmondja, hol, s
miként találkozott apámmal - kinek már
kőből a rózsa, aranyból a szó-, de
csak mosolyog! Azért látom, örül, újra
tizenhat éves, kévét köt, dalol, ujjai
közt kovászt csorgat az élet, emlékkenyér
készül nekem az útra, aranykemence mellet
csendben ring egy békéltető bölcső.
|
|