Szeged felől
Tanyát is láttam, hol dőltfalú időt őriz
a pergő vályog, és szabadon fut világot
a pusztai szél. Fák karéjában szenderül
a tető, önmagáért ébred új reggelre a
lassú szándék. Arrébb ember őrzi a nyájba
tömörült ösztönt, már csak szavára mozdul
megkopott kutyája, bálát tart csonkjain a
megszolgált tarló, az udvarra árnyat húz a
gémeskút fája. A kert végében ló forgolódik,
ki-kitör az ágaskodó szaladás, sörényébe
gyermek kapaszkodik, meztelen talpához
odakap a selymes árvalányhaj. Görbült
törzséről ígér gyümölcsöt a meghajló,
borzas ág, egy tornyos nyárfa az eget
dicséri, felhők szélére aranyszegélyt
hasít a megnyugvó nap álma.
|
|