Hiszen ismerlek benneteket mind.

Egy Igaz, ki felém lép, kezében étel, szemében
adomány. Másik ki vállát vonja, és kételkedik,
elvész utak rengetegében. Aki magányba
tér haza, s bár egyedül nincs, magányban
tér nyugovóra, őt is ismerem. Van, ki
feláldoz, jót tesz jóra, s nem vár cserébe
hamis imákat. Van olyan ki vétkezett más
ellenében, s bocsánatot attól már nem kap,
elszámolni önmagával kell. Végül itt vagyok
én is. Szavaim másnak szólnak, léptem másfelé
visz már. Önmagatokért legyetek igazak!

A fent mélységéből szakad rám a Világ,
majd felold a mélység magasságával.
Tépést rakok kőszarkofágba – papírlapokat,
örökre. Felém hajlik anyám megfáradt árnya,
apám sírján megrepedt a húzódozó akarat.
Olykor megül mellém a hang, amit, a szó,
amit nem, az illat, a csend, amiért. Így együtt.
Néma, milyen néma mind! Bűnöm, gyengeségem,
csak eltévelyedésem az Útról. Az Egész körbevesz,
és megvakulok, a Minden megszólít, és nem hallok.
A Semmi hamis prókátorom, jeltelen házak mellé
raknak tűzjeleket a kívül vacogók. Van, hogy ott
állok magam is. Merre magot nem vet a szél,
oda a fény is hiába! Utamon járok, s hiszem
a hihetetlent, bízom a Jót. S Ti mind, kiket
ismerek, velem jöttök majd, de csak az lát,
aki meghall, csak az hall, aki engem is lát.