Asszonyok dicsérete
Mert elindulnak az asszonyok, és
mosolyok közé rejtik a fájdalmat,
tenyerükbe zárják az élettõl kapott
aprót. Koldust remél fáradt lelkük.
Minden könnyük megannyi védtelen
pillanat! Csak tudnám, hogy tehetném,
hogy tehetném jóvá, ha értem sírtak!
Mert elindulnak, karjukat gavallér szél
öleli, ráncot kacag szemükre az Idõ.
Minden szavuk rendíthetetlen remény:
Kinek nincs, az adja a legtöbbet!
Nyughatatlan, békétlen törvény! Csak
tudnám, mit adhatnék még! Egekig
kiált tengernyi meg nem hallott kérés!
Amikor elindulnak, s aprót sóhajt
a kabát, hogy mekkora terhet visel,
illathoz simul az alkonyuló pillanat,
ezüstöt fodroz a késõi fény! Mert
megõszül a szándék! Meg nem kapott
dalokat ismételget lépteik után az utca,
a lépcsõ. Ajkaikhoz kóbor szerelem tapad,
aranyba tördeli remegõ szavaikat, aki
megérti, és térden állva könyörög, csak
megmaradjon, megmaradjon még! Mert
elindulnak az asszonyok, s adomány
válluk, ahogy mozdul, karjuk, ahogy véd,
megköszönni csak idõm lenne elég!
|
|