Megírtam. Leírtam, amikor megállt
nekem az Idő.
Rekedt hangon rikácsolt egy fogatlan
vénasszony-emlék, angyalok csüngtek
ezüst szálakon feslett díszletű színpad
felett, kezeikből csak úgy hullt a porrá
morzsolódott, évek-gyűrte szavak
milliárdnyi szemcséje. Megkövezettek
gyémántokat mosolyogtak az esőtől
borzas szélű nap reggelén vakká vált
esetlenek lábai elé. Holdnélküli égboltot
imádkozott sosemvolt hitével viaskodva
megint az anya, köténye szélén kávétól
barnult csipkét cifrázott a végtelen hétköznap.
Ártatlan apróval fizetett kenyérért a lány,
ragaccsá vált mítoszt maszatolt megduzzadt
fűszálakra, úgy remegett. Kicsit megbillent
a Föld, semmibe veszett az ősök által
kiművelt tudást hirdetők gondolata. Aki
szólt, nem hallotta. Aki nézett, nem látta.
Aki elkezdte; nem fejezte be, aki úgy hitte,
bevégezte; feleszmélt, s mezítelen talpát a nagy
hidegséghez csapva rohant a Kapuhoz.
Megírtam. Leírtam, amikor megállt
nekem az Idő.