Kő

Ahogy fonadékokkal szorít önmagamba
a meder. Megvillanó pikkelyekkel iramodik
egy új ivadék-világ, ezüst szálat présel muréna
testével fejemből a falánk, levegőtlen idő.

Erdő

Ahogy orromhoz törleszkedik, és eltöm
a spóra. Fényostort villant feje fölé a tölgyes,
avarnyit riad lábaival egy hangtalan madár,
édes, fekete földet hantol rám a korhadó világ.

Hegy

Ahogy keresztet ékesít, és felhők alá
meszesedik. Makacs növényekhez tapad
a gondoskodó teremtés, göröngyökkel
kopik lankává,  úgy térdel a hó elé.

Hit

Ahogy csendhez halkul a lélek, és
gyertya lángját feszíti az utolsó stáció,
harangot hoz, sírni tanít, szeretni, bár
kezében már csak morzsák a kőért cserébe.