Amikor nézel utamon, sírsz, és átkozódsz, mert egyedül is mindenből kettő van. A lépted velem, a hangom nálad, a hit és a harag. Amikor elfordulsz, megbotlok, és visszatérek, amint elindulsz utadon. Szavad vagyok, amikor szólsz, csöndem miattad hangos. Időd vagyok, s enyém a sietésed, amikor mosolygok az is te vagy, és nélküled aggódni már magam sem tudok. Érintésem lettél, melléd kuporodok, s ringatlak anélkül, hogy hozzád érnék, mióta a természeted vagyok.
