Ki viseli majd hidegét a sarkoknak, hogy
lássa a hazatérőt, s kezét kilincsen tartva
nyisson teret a szívdobogva remegő
vágyaknak? Mert nem lesz akkor már
maradása a virág színének, s meggyötörten
omlik perzselt testével a földre minden
menthetetlen!  Ki szakítja fel olvadó
körmeivel a fel nem bontott leveleket, hogy
egyszer még könnyezzen? Ki hajol gyermekhez
remélve nyugodt álmát a jövőtlen holnapra?
Mert összeér ég és föld! Mert mind egy
lesz akkor már! Nincs enyém, semmi a minden!
Porrá őrlődik az otthon, oktalan lesz minden
félbehagyott festmény, megkezdett könyv,
elinduló mozdulat. A dallam csak szüntelen zúgás,
megjósolt ítélet, hitetlen menekül az oltár remélt
menedékéhez! Számolatlan szól majd az imádság!
Ki néz majd látni is fog! Ki érez majd hinni is akar,
de szétfolyt emlék lesz az idő! Mennyi tagad majd
átkozódva! Hová lesznek nagyanyáink kendős
zsoltárai? Semmi, semmi lesz minden!
Lesz-e még valaki terhét hordani a keresztnek?