Minden annyira mozdulatlannak tűnik. Körúti performance.
Annyira szokatlanul idegen a világ.
Vagy benne mi magunk? Ahogy viseljük az időt!

Mi lesz velünk, ha csendünk
szétfut, s bomlott gyöngysor
lesz csupán a szeretet?

Bomlott, fekete gyöngyök.

Egyet, csak egyet is, ha elérnénk,
s  ujjaink öblébe rejtve szorítanánk!
Akkor!De öklünk belemerevül a hiábavaló
várakozásba.

Valakihez, valakihez
odahajolni lenne jó,  te Isten!
Mennyire magányos lehet a hit!
Nem hittem volna soha, ha nem hinnék!

Fuldokolj csak értelmetlen,
s magyarázhatatlan  csendedben!
Öklendezni, öklendezni volna jó!

Mert beleszédül, s magányos
dalokat kíván a depresszív reszketés,
mert  idegen a saját hangom, és a kezem,
ahogy széthúzom, majd visszaeresztem
a függönyt életem képzelt színpadján

…és beleőrül a gondolatba, mert elesik,
zárva az ajtó, s nincs, akinek utoljára
még elmondaná, hogy szeretlek.

Mert magányra tántorog végül minden
mosolygós pillanatunk, meghajszolt vadként
bámulunk magunk elé, de anyám ma is,
ma is könnyezve hívott.