Fénylő Napunk!
Aranyra öntöd a tereket, és
árnyékba, árnyékba fésülöd
szétszórt vonalaink!

Ahol állok…, nincs semmi, ahová
készülök, a mindent találom!
Aranyad távoli káprázat,
árnyékod félelem-

pedig
ujjaink vízhez érnek,
hajunkat szétbontjuk,
léptünk selyemvérben gázol,
kézfejünkhöz hűség simul.

Mert egyszer hazatérünk mind.
Testünk illatos földdel ölelkezik,
egybeolvad, mint tavaszra lélegző
folyón a jégből szabadult hasadás.

A stációkat járom sorra,
szerepekre osztódom,
vagyok,élek, kockát vetek,
keresztre fel magam szegzem.