Mint ki falat csókol és nyöszörög,
                    ( hitében ajándék nem érte soha )
                    de magába mormolva könyörög,
                    haját befonja, testén gyász,
                    hajlong búsulva naphosszat,
                    kezein könnye melege, - isteneit hívja,
                    s ujjain halkan koccannak,
                    sírva-morzsolódva hullanak alá
                    az apró gyöngyök.

                    S ha eljön az éj,
                    álmában mosolyog
                    ( nyála csorog állán )
                    titkos ösvényén szaladgál
                    mely viszi a fénybe,
                    arcát angyalok simítják,
                    útja mindíg tiszta s csak egyetlen,-
                    egyetlen fegyvere van: hűvös csókja...

                    Hát így voltam én egyedül.

                    Így vártam én is éjszaka benned
                    a láthatatlan megvont csodát.