Hát mégis megláttalak!..
                         Hiába próbáltál elbújni
                         kócos kontyod mögé.
                         Hiába rejtetted el
                         minden szemem világosságát.
                         Arcod gyenge fényét
                         hiába torzítja
                         a megviselt idő.
                         Már nem hadakozhatsz
                         tudattalan tudatommal
                         és nem olthatod ki
                         szívem megmaradt lángját.
                         Nem adhatod rám közömbös
                         elviselhetetlen magányod
                         mert nekem már te a
                         másodpercek ketyegése
                         fülemen ülsz.
                         Kapaszkodsz ott a cimpámon
                         és súgod, suttogod
                         hogy minden világi növényszag
                         benned szellőzik,
                         és te vagy a hűsítő balzsam
                         fel nem vágott ereimnek.
                         Minden vércseppem
                         erem falára tapad
                         és te gátat szabsz
                         a csurgó zuhatagnak.
                         Add hát görcsberándult kezed
                         és viseld bánatom.
                         Oltalom szavadban had mártózom,
                         hogy gyilok erőtlen akarások
                         ne  csorbítsák agyam
                         napsütötte részét.
                         Mondj mindent mi eddig bántott
                         s én ámulom bölcs szavad.
                         Ölednek melege kacéron
                         incselegjen erőtlen férfi'ságommal
                         s engedd becézésem
                         elapadt melleidnek.
                         Ne félj az időtlen kortól!
                         Úgy is eltalál a halál.
                         Terítsd rám megenyhült bőröd
                         s én palánkon hirdetem,
                         hogy minden idős emberben
                         csikóként vitéz a lélek
                         és szomorú szemünk rákacsint
                         a meg nem fejtett vágynak.
                         Hogy szívünkre nőtt mankóink
                         pulzálnak még üszkös lábon,
                         s mert ölelésünk kapaszkodás
                         nem rántjuk földre társunk.
                         Porszemnyi időnkből
                         mázsát rak a tegnap, és 
                         fogyó sejtünkből egyesüljön
                         a megmaradt kíváncsiság.
                         De jaj! Ne siess! kérlek várj még!
                         Alig hogy rád leltem eltűnsz
                         mint gőzös az alagútban...
                         S imás ajkam, mely újra hisz
                         elnémítja majd az emlékezés.
                         S a vonatod égi sínpáron
                         felhőkön zakatolva
                         vissza se néz rám.
                         S te kislányos könnyedséggel
                         szaladsz előre, mint
                         ki futva menekül.
                         Az expressz maró füstjét lassan
                         arcomba fújja a szemtelen szél
                         és én már nem tudom
                         mitől is könnyezem.
                         Most megint egyedül fekszem
                         s nem tudok aludni tőled.