Ünnepek után, ha elmegy a Szent,
          mindenki visszatér a múltba.
          Királyok csömörrel odébb állnak,
          s a koldus beugrik a kútba.

          Tömjén illata elleng a ködben,
          szeretet lábnyomát lepi a hó.
          Agyakban tompa nyomás van jelen,
          s már kutyának csontot adni se jó.

          Levesnek langyos víz-ízű fodra
          szájszéli morzsának nem ad erőt.
          De a terítőn a foltok száma
          bánat-térképet rajzol elő.

          Gázokból rakott égi szekerek
          akarják felgyújtani a holdat.
          Farkasok csordában üvöltenek,
          csak az emberre nem vár a holnap.

          Kapukban megfagyott szándék hever.
          A szomszédok elfordulnak nyomban.
          Nem nyújt utána senki sem kezet,
          mikor elesik bárki a hóban.

          Karácsonyfákkal teli az utca,
          fenyőket nem lop már senki tovább.
          Füstöl az ággal a remény maga,
          ha visszhangozzuk ünnepünk dalát.

          Hol vagy kedves, ki sosem vagy jelen,
          aki nem ígért álmokat kergetsz?
          Csak nézed, ahogy a világ ellep,
          és felfal az aljasság ma engem.

          Segítsd kinyitnom ablakaimat,
          hadd szálljon ismét közénk a fény!
          S ha eljön mégis a remény-holnap,
          már büszkén tükröződhessünk szemén.