Üzenet holdfényben
A hó súlyától megroggyant bokor
részegen ténfereg a szélben.
Langy esők csorognak az ágakon,
s cseppekben sietnek a földre.
A mocskos lucsok lassan eloszlik,
felszívja az elzsibbadt gyökér.
A szürkülettel elhal a víz is,
és ajtót nyit ránk a világűr.
A Hold beköszön, új pályára áll.
Belemarkol a Göncölszekér
rúdjába, és eltolja az eget.
Régi akarásoktól duzzad,
virul, üzenget, incseleg felém,
majd megérinti pilláimat.
Szebbet remélve, jövőt álmodom...
Munkálkodik, melegít a Nap.
A rügy kipattan, és a levélke
tétován kerüli a gallyat.
A hernyók, mint hegymászók, csüngenek
a fák ágaiba csáklyázva.
Virágsziromba öltözik a méh,
legyek kapkodják a nedveket.
Kíváncsian sárgállik a pitypang,
de irígységében elpukkan,
s már tüzijátékként színesíti
a barázdára hullott földet.
A füvecskék soha el nem érőn
megcélozzák a vidám leget,
s a hangya terhétől, lekonyul egy.
Pomponok ezreivel dobál
a nyárfa, s én izzadt homlokomon
kapkodok utána. Harangszó
játszik a szélben, hol erősebben,
hol gyengébben, de a holtat, kit
temetnek, nem érdekli, hogy vetnek
rá hű keresztények, keresztet.
Új szerelmek születnek, régiek
erőre kapnak. Bizakodom,
hogy köztük vagyok én is. Ingemet
betűröm, mellemet kibontom.
Szalmával számban indulok feléd.
Lábaimmal tiprom a zöldet...
De ez csak egy üzenet holdfényben.
Talán másként alakul minden.
|
|