Reccsen a csíkos csigaház.
                                Páncélból kiesett bogár.
                                Máladó kagylóról, a máz...
                                Jelenem pont ilyen kopár.

                                Lávába égett csillámok 
                                elsodró, forró förgeteg!
                                Kihűlvén, vajon mit árt'tok,
                                ha lelkem majd épp bent reked?

                                Iszapba kövült lábnyomok 
                                palává sűrűsült nem rég. 
                                Nyár szagú hajnalt nem adtok,
                                mikor meghalnak a lepkék.

                                Hamu az emlék tetején,
                                mint elszenesedett fatörzs.
                                Csak állok szívem szegletén 
                                s köveivel takar a bölcs.

                                Tán benne pihen az Isten, 
                                hogy nem figyel a világra!
                                S hagyja, hogy csalóka hittel
                                ne lelhessek soha párra.

                                Lassan elpárolog létem. 
                                Csak foszília maradok.
                                Már nem vagyok senkié sem. 
                                A semmivel randevúzok.