Csak mentem. Nem vettelek észre.
                    Cipőd kopogása sem zavart.
                    Szemed nem kutatta enyémet,
                    de mint a koldus, ki pénzt akar,
                    elém álltál.

                    A hídon épp gyúltak a fények
                    s az acélsodronyok csillogtak.
                    A víz sodrásától a léptek
                    lucskos csobbanásnak hatottak
                    a sötétben.

                    Az út kövét a nép felszedte,
                    hogy sérelmein bosszút álljon.
                    Majd dobálva futkosni kezdett,
                    s mind ezt fájó lélekkel... Kár volt.
                    Nincs rá gyógyszer. 

                    Ahogy megláttalak, gondoltam,
                    elmondom, min virrasztok éjjel.
                    És miért hal meg a hit holnap
                    s hogy bátorságom szerte-széjjel
                    csak menekül.

                    Neked, tán az járt a fejedben, 
                    most végre leugrom a hídról.
                    ...Megszabadulsz minden kegyetlen
                    rád nehezülő gyilok kíntól,
                    mi megvisel.

                    Te segítesz az álmaimban,
                    én veled zuhanok a mélybe...
                    Vagy ölelve, mert tudva itt van 
                    a szerelem lobogó mécse
                    elvarázsolsz.

                    De nem történt semmi. Szótlanul 
                    kerültük egymást óvakodva,
                    és szemeink mosolytalanul
                    másik tekintetét kapkodva
                    lecsukódtak.

                    ...A Nép, csak folyt, mint a sártenger!
                    Te balra húzódtál, én jobbra... 
                    Most kezedben kis virágkehely,
                    és együtt emlékszünk a holtra 
                    a sírok közt.