Ne félj kedves! Hiszen apálykor minden oly csendes.
          S a homokban hagyott csigák között egy szerelmes.
          Látod, kövecskék sem málladoznak  a szikláról,
          mikor rajtuk csücsül sok kis rák kíváncsiságtól

          tágra nyílt szemekkel. Amikor a Nap felkel, és
          megduzzadnak az alsó vizek, midőn feledés
          homályából, a nedves homokból előbújva
          egymásra lel két reszkető szív újra, meg újra.

          S ha árnyékomon egy piciny csiga reményre vár,
          Te csak markold őt a vízbe, ahogy szívemet már
          körül ölelted tengerednek sós könnyeivel,
          ...és már látom, ahogy színekre hullnak a vizek!

          És már engem sem gyötörnek kínok nagy gályái,
          ha árnyékodban megmártózva EMBERÜL állni
          hagynak a hétköznapokból előcsalt révészek.
          Mert tudják, lehet apály, vagy tán dagály, SZERETLEK!