Nézem, ahogy alszol. Szemhéjad nem remeg.
                    S mint a holt, ki ravatalon csipkék közt hál,
                    arcoddal üzened az angyalok helyett,
                    hogy enyészet testekben nincs több kikelet.

                    Édes szád sarkát mosoly nem ékesíti.
                    Redők sem sebzik gondtakaró homlokod.
                    S míg álmodat lesem, félek, elfelejti 
                    szusszanását a lepedő meglebbenteni.

                    Beleborzongok... Mily' rossz lenne nélküled!
                    Levegő után kapkodok, hogy ne sírjak 
                    és arra gondolok, húsz év nem évül el
                    egyetlen pillanattól ...és szíved lüktet!

                    Megnyugszom lassan, és testem ernyedni kész.
                    Örök félelemben virrasztok melletted.
                    S hajnalban, mikor paplanommal felém lépsz
                    lágyan megcsókolsz... Istenem! De jó, hogy élsz!