Hiába gyűrtem arcomra mosolyt
                          s gyakoroltam, el ne legyen rontva,
                          csak a munka gyötrelme vándorolt
                          csontjaimba sejtként szaporodva.

                          Nyikorgó szelektől harsog a lét 
                          s szemembe fújja a valóságot.
                          Hiába nyílik fejem fölött ég, 
                          ha lábamra ejt egy kalapácsot.

                          A balga idő üget mellettem
                          s én szolgaként loholok utána.
                          Szerelmeim már észre sem veszem
                          csak szépszavaim taposom sárba. 

                          Pereme lettem az édes jónak.
                          Még az ősz is kitagad magából.
                          Gyertyát fonnyaszt hantomon a holnap
                          s ő nyálát csorgatja egy virágról.