Úgy lobbantál belém akkor éjjel,
                        ahogy szél lebbent meg hajat, ruhát,
                        és az ember hátra hőkölt fejjel
                        előre dőlve látja a csodát.

                        Te szememben öblítetted magad,
                        bennem pajzán gondolatok értek.
                        Hozzám símultál, és lágyan súgtad,
                        - Ne aggódj szerelmem, ez nem vétek!

                        Úgy szeretlek, mint por a harmatot,
                        mely óceánban füröszti álmát.
                        Úgy szeretlek, mint élni akarok,
                        míg benned találom szívem vágyát.

                        S ha már nem kellek, mint ócska játék,
                        azért szemeid elől ne rakj el.
                        Mögéd lapuló, torz árnyék leszek
                        ki csendesen, láng nélkül hamvad el.