Mint vergődő lepke, ha hímporát levette
s a maradék ösztöneiben hemperegve
cibálja a rátaposott füvek sóhaját,
úgy rogyasztott meg e világ, mikor a barát,
kinek vágyaktól hemzsegő titkaim súgtam
s Ő mihaszna módon nevetve adta tovább.
Most lángoló arccal, és lesütött szemekkel
Tőletek, kik verseim felett ítélkeztek
csak hogy tudjátok, új álmokat szórok rátok.
De annak szárnyaira már nem taposhattok,
mert azok belőletek fakadnak, s a vadnak
lelkébe mar, ha saját húsába haraptat.
És most menjetek. Titkom nyitott könyv a polcon,
ahogy a nőszirom dús ajkát, ha kibontom
s a Napnak, bogárnak látható lesz a tudat,
hogy építsék a növényt, míg tart a bódulat
és ha már kövér lesz az este s ülik torát,
a fűre ejti szirmával együtt hímporát.