A hajnal akkor ad választ a szívnek,
                        ha kitárt karokkal fogadod a fényt.
                        Mert pőre szemedben vakon kell hinned,
                        hogy a sötétből bújva sohasem félsz.

                        Míg kendőd szellőzve lobban válladon,
                        ahogy fuvallat éri hollóhajad,
                        megnyugszik minden homlokráncfájdalom
                        mire a dombtetőn bíborpír hasad.

                        Ott állok mögötted. Vállaid fogom.
                        Hátra veted fejed, de senkit sem látsz.
                        Csak érintésemmel hagytam ott nyomot, 
                        ahol képzeletemből valóra válsz...

                        Most visszhangod kutatom, s várom a jelt.
                        Égett testemben csak dalok maradtak.
                        A hajnali füttyentésekben ha kell, 
                        válaszodat kürtölöm a harmatnak.