Világnak fáján egy levélke vagyok.
Mennyem igencsak görnyeszti gerincem.
Életért szomjúzva poklokat falok
s a föld felszínén eléd rakom kincsem…
Mert megalkottalak egy csendes éjen
amikor rájöttem, egyedül vagyok.
Bár tudtam, szemeidben a szemérem
arcom ráncára hideg fénnyel ragyog.
Tűztestem lángoló jégbirodalmán
ázott könnyektől forróak a kövek.
S majd sziklák magasába a karján
csüggök annak, aki egykor megölet.
Mindennél különbnek hittem én magam:
- Táltoslelkem aranygyümölcsöt terem!
És nem vettem észre, hogy fonnyatagán
égő húsával rothad a szerelem.
Elhittem azt is, hogy bölcs vagyok este,
mikor varázsitalod kortyolgatom.
S hogy velem szemben soha nem volt mersze
a halálnak: s az él’tet azért hagyom.
Versed dallamát dúdolgattad halkan,
de a költészeted sosem lett enyém.
Pedig vakszememnek parazsát adtam
volna forrásomból lándzsámnak hegyén.
Trollokat, Tündéreket küldtél hozzám
És Valhallába hollóid kísértek
Most ronggyá tépett testem, s törött bordám
füstölgő húsomból árva kísértet…
- Odin király! Te Istennek hitt senki.
Hiába küldöd rám a valkűröket.
Én abból a teremből nem lépek ki,
ahonnan szerelmem halálba követ.