Ha dalocskámat szívedre akasztom,
a hegedűn elpattannak a húrok.
Mert éjeken vad ménesek közt alszom
s ha ébren vagyok, emberekbe bújok.
Azt mondtad, dúdoljam tavaszom neked
s esőcseppekkel kísérjem hangszerem.
De bíz’, lelkemet könnyekkel pengettem
s a színpadra érve a függöny lebbent...
Mint Nibelung gyűrűje: átkod vagyok.
Hiába csillogok kincsként ujjadon.
Lándzsám hegye: rozsda foltja, nem ragyog
s eldobott köveim alatt fulladok.
Vagy mint Radamesz: büszkén tartom kardom!
Hogy néked, Aidám, Napata völgyén
csókod íze eleven sírként hasson,
míg Amnerisz üres űrt nevel ölén.
Vagy lehetnék akár Cavaradossi,
aki hamisan festi meg szép arcod.
S puskagolyóktól érezzem mardosni
sziklának csúcsáról feladott harcod.
Vagy épp’ Don José, aki Michaela
szelídségét többé nem veszi észre.
Inkább elkeseredett tőrét nyomja
csalfa-gyönyörű Carmenja szívébe
…Felvettem a hangom, csak úgy legato
azért, hogy mondjam, mennyire szeretlek.
De hiába minden, többé nem kapok
vétkemre harmatos csókkal kegyelmet.
...Szürke gödörben hempereg a tócsa,
botladozó lábam a nyárba akad.
S most elcsukló hangon búcsúzom hosszan
görbült lemezem ócska tűje alatt.