Ahogy suta levelek színesednek
          magam előtt rugdosott avarban,
          úgy görgetlek emlékeimben,
          szívemben, lelkemben.
          Csak nem jön az ígért óra s mégis, 
          szekér háton vágtat a soha vissza nem térő.
          De lepotyogott darabkáit két marokkal
          szedegetjük kötényünkbe dugva,
          hogy ráncaiban bátran nevethessünk.
          Mert ott senki nem fedezhet fel minket.
          Csak ringunk, ahogy sziromba fullad a méh,
          míg lábacskáin lassan kopik a nektár... 
          Szebb jövőt képzeltem Neked
          és biztosabbat magamnak. 
          Hisz' a söprű szelű forgásban
          csak összevegyít minket ez az ősz is.
          Sok lehullott alaktalan idegen ékesít,
          aztán mellém látlak,
          mert a Te színvilágod szememnek könnyem melege.
          S alakod édessége íze a bennem álmodónak.
          Csak vagyok...
          Emlékeket görgetek,
          lábammal továbbra is az avart rugdosom 
          és nevetésed vélem felfedezni zizzenésében.
          A szilfa is Téged sirat.
          Hulló, fonnyadt gyümölcse cefrét áraszt, 
          mert kezecskéd bársonya neki csak ígért szüret...
          Kutyák kísérnek.
          Csontos bordájuk lucsok,
          fejük lógatva kullognak mögöttem.
          De felhúzva szemükkel mégis Téged keresnek hozzám...
          Igen, egy szebb jövőt karolnék Beléd.
          Aranyát adnám a maradék nyárnak,
          hogy munkálkodjon,
          ruháját fonja édes tenmagadra 
          s akkor, szikrázón figyelne engem is 
          aki csak rám tekint.
          Mert bizony,
          Téged látnak szememben,
          arcomban, mozdulatomban.
          S ha egyszer poroszkáló lábaimat
          szekerére veszi ama siető múlás,
          hadd értse mindenki, hogy eléd rohanok én.