Olyan furcsán ért véget a tél.
                        Lassan, észrevehetetlenül
                        siklott tavaszból át a nyárba,
                        s én még mindig nagykabátban,
                        kissé lezserül gombolkodva
                        dideregtem gondolataimba zárva.

                        Csak a táj volt oly ismerős.
                        S ahol eddig zsibongásra várva
                        tépett gallyak kopár szele fújt,
                        ott puffanó zöld koronák közt,
                        illegetvén a lágy levelet
                        figyeltem, ahogy zubogott a kút.

                        Mit messzi, távozó ködöd szobra 
                        belefagyva a levegőbe,
                        őrt állva faragtad jégbe magad.
                        Most páraként illansz – Te elfáradt fény
                        csámpás lustasággal egy más világra!..
                        S én habos vízbe élesztem arcomat.