Sem foncsor, sem tükör, nem vagyok.
                        Rólam senkire fény nem ragyog. 
                        Csupa jég és csupa felhő,.. 
                        lebeg bennem a szenvedő.

                        Bölcsőben nyöszörög a holnap…
                        Úri szelek lökdöste fonnyadt
                        virágaim szára kérgesen, - 
                        csak a váza csillog fényesen. 

                        Pulzál, lüktet még kicsi teste,
                        s a dongó is belehalt az estbe
                        és nem hint rá édes pollenködöt,
                        mert a Nappal - a vihar költözött.

                        Most Tejúton keringő planétám 
                        rajta billeg egy margarétán.
                        Könnye heve: gőzölgő szilánkom, 
                        mely lecsapódik ékkőnek kriptámon.

                        Hisz' tapogatva, hogy írjak vakon,
                        ha már úgyis nyelvem harapom
                        ösztönösen, magam tagadva,
                        minden fényességem lekaparva.