Véletlenre várva
A kandeláberre az van írva: Életveszélyes! Én előtte állok, és nem merem hátam támasztani rá. Lesek minden irányba, honnan jöhetsz, de csak az autók zümmögése hallatszik a távoli főútról. Az orgona épp csak virágzik, a csalán már magasabb a gaznál, a kiskertek parcellái gondos kezekről árulkodnak. Egy elhagyott állomás padozatát bontották szét, és most lógó lécekkel kotorja a leszórt kavicsot. A távoli szemafor örökké pirosat mutat. A sínek olajos talpfáin macska szaglássza a neki tetsző füvet, rágcsálni kezd egyet, de amint meglátja mozgásom, elsiet. Ahogy a kis váró bódéjának ütközik a szél, a sarkokat szürke homokkal tölti s a szétázott, fakó papírszemét épp csak kilátszik a porból. Valami van ebben a lepusztult ürességben. Nem áraszt szomorúságot, s így részvétre sincs szüksége. Egyszerűen csak tudatosít, hogy folyamatos a változás.
Nem beszéltük meg, hogy ma jössz. Azt sem, melyik időpontban. De amikor elváltunk, megígértem, hogy várni foglak, amíg csak emlékem fogságában vagy. Néha már azt sem tudom, miért jövök ki. Mi az, amit remélek, vagy miért nem zavar, ha éppen esik, s rajtam nincs kabát. Néha viszont hallani vélem a szuszogó mozdonyt, gőze lábamat éri, ahogy a vagonok közt lesem a nyíló ajtókat...
Gyerekek ugrálnak át a magas lépcsőkön, szüleiket siettetik, hogy mihamarabb érhessenek a tóhoz. Aztán kisebb csomagokkal leszállnak a kerttulajdonosok, egyik vetőmagot, a másik permetezőkannát cipel, új nyelet hoznak a csorba szerszámokba. A gereblyézett sárga kavics megsüpped minden lépésnél s mégis, az emberek fegyelmezett sorokban várják, hogy elmenjen a vonat. Utolsónak lépsz le a peronról. Olyan méltósággal, olyan kecsesen, hogy nem tudok szabadulni a pillanattól. Bámullak, fejem rángatom, hogy jobban lássalak a tömegtől, s ahogy a korlátot elengeded, biztos vagyok benne, hogy angyal szállt közénk.
Úristen! Ez a sok ember veled utazott, és mit sem látott az egészből! Hát itt mindenki vak?
Hozzád sietek, kicsit összeverem bokám, bólintok, és kezicsókolomot köszönve felajánlom, hogy viszem a bőröndöd. Olyan természetesnek veszed a dolgot, hogy szinte nem is törődsz velem, gyengéden kezembe teszed kezed, majd intesz, hogy kövesselek. Talán hordárnak nézel, vagy imponál magabiztosságom, nem tudom, mert nem is mosolyogsz. Csak csetlő lépésekkel inogsz az apró kövek közt, s én, mint a szolga, óvón figyelem úrnőm botladozását...
Azon a nyáron egyre többször jöttél abba a kis faházba. Megengedted, hogy csónakot béreljek, olyankor kenyeret dobáltunk a pihenő kacsáknak és nevettünk, ha egy fürge hal ért előbb oda. A dombon sétálva átöleltelek, hogy hosszan csókolhassuk egymást a takaró lombok alatt...
Óh, milyen véletlen az egész világ!
Lánykák szalagjai pörögnek botokon, megcsóválják maguk, s a fiúk ámulva lesik tulajdonosukat, hogy találkozhassanak szemük.
Vagy éppen kutyák vicsorgásától hangos a környék, mert irigykednek, ha közülük egy párra talál.
Véletlen, hogy ez a Hold követ, s talán véletlen a gravitáció is.
Mégis, minden olyan rendezett. Pontosan érkeznek évszakok, a körforgásban tökéletes az összhang, s a sírás is akkor fojtogat, amikor az első rögöt dobom a koporsódra…
Elmúlt a nyár.
Hiába tologattuk egyre kijjebb a felgyorsult napokat, a nyálkás ködök rátapadtak a házak falára. A tó lusta gőze, mint ha utolsó lehelete lenne a haldoklónak, elgyengülve rezgette tüdejét: a nádast. Az állomásra kísértelek. A vonat füttye itt visít még fülemben, és vele hallom, amint fogadkozunk mindketten a csösszögő vasóriás előtt…
Kezem már őszülő hajamba túrom, kissé megfésülöm vele az összefútt kócomat s bizony, jól esik lassú simogatása fejemnek.
Megépült az út is. Autók zümmögnek összekoccanó vagonok helyett, a tó hatalmas könnycseppet formált a beomlott partokból s az orgona illatával itt, a szívem közepén, mint mindig, a véletlen csodára várok…
|
|