Tűnődik az éjszaka homálya:
                 hogyan áshatná mélyebbre magát?
                 Mint lötykölve rengő, tengerárja 
                 mossa kisdedszerelmek nyugalmát.

                 Összerezzen minden élő bölcső,
                 a holtak ingása még nyikorog.
                 Valahol felsír egy alvó költő
                 s a papír öklébe gyűrve morog.

                 Álmatlan, fekete fátyol lebeg.
                 A szuszogó hörgése épp’ megáll.
                 Kósza, vakvillám gyújtja a leget
                 s hamvában füstöl az éji madár.

                 Tolvaj fosztja a megélt vágyakat,
                 nem sejti a préda, hogy nála jár.
                 Kutyája vinnyog a birsfa alatt,
                 vérébe fagyva az éj: port szitál.

                 Lopódzik az országból a néma,
                 keserű könnye tán gyémánttá vál’!
                 A szónok visszhangja bezzeg léha,
                 e sötétből kiutat nem talál.

                 Gyilkos a csönd: éle nő a fűnek:
                 alvadt tócsában reszkető lábnyom.
                 Mustgáz-mámorú gyertya füstje
                 kavargó szélt hoz denevérszárnyon.

                 Zavart, holdkóros minden és mégis,
                 olyan tiszták az apró bánatok:
                 ’Mint csecsemő, ki bömbölve kéri
                 az ételt, és  emlőbe harapott!’

                 De eljönnek majd a Tűzimádók,
                 hisz’ velük a szerelem is örök!
                 Ahogy letiport szívemmel játszók,
                 mint titokzatos gabonakörök...

                 …Borgőzös párát lehel a hajnal,
                 legyek kotorásszák benne lábuk.
                 Az égre mutató pap magasztal
                 és angyalok bontogatják szárnyuk.

                 Reggeli imát kondul a harang,
                 Vénasszonyok sietnek elébe.
                 Nyelvükre tapadt ostyába harap
                 Az ellenük vétkezők mérge.