Alkonytájt, ha hazajött nagyapám,
hosszúra nyúlt árnya
kísértetet játszott
a folyosó
falán.

Minden nap oly izgatottan vártam,
az üveg mögött
lábujjhegyen álltam.
Tudta jól, hogy
nézem az ablakot,
hogy elé szaladok ,
hogy majdnem hasraesem,
várakozva lesem mit rejt hátizsákja,
s felteszem a kérdést
-Van-e „madárlátta”? -
Barna, száraz, picike „katona”.
Ez volt nekem akkor
a királyi lakoma.
Egy falatnyi madárlátta kenyér,
mit a kérges tenyér
nyújtott felém.
-Gyere kicsim,
egyél!-
(2006-08-16)