Csuklik bennem
a szó, hebegő,
dadogó, felkavaró.
Betonlépcsőn járok
lefelé. Ne félj!
Nem süppedek bele,
kitartó, kemény,
törhetetlen anyag.
Láthatod, magad!
Már nem nézem
a hold árnyát,
nem számolom
a bolygók számát,
nem értem
a csillagok dalát,
nem koldulom
a holnapok
tegnapsugarát.
Betonlépcsőn futok,
hebegve, dadogva,
magam-diktált tempón
térdre hullva, bukva,
mint akit elgáncsolt saját,
vad temperamentuma,
kit nem ér majd utol
a halál zord
dallama.
