A hajnali tenger
ma oly szép,
oly csendes!
A hullám a parti
homokba szerelmes.
Verdes, mint a szívem.
Semmi jele a viharnak.
Soha meg nem szűnő,
zagyvaléknak tűnő,
tengervizet iszik
a szomjazó terep.
S váratlanul, mint a riasztó,
megszólal bennem a félelem!
- Meddig ez a szélcsend?
Meddig stabil lábunk alatt
az ingatag talaj?-

Remegve futok
a szárazföld felé.
Hangtalan térdelek
árnyékod elé.