Jelkép
Az Anya sokat töprengett, milyenre készíttesse a sírt.
Nem akart semmi hivalkodót, de azt sem szerette volna, hogy mint a tömegsírok, beleolvadjon a temető jellegtelen betondzsungelébe.
Hiszen nem volt mindennapi a fia. Jóképű, udvarias, érzékeny és nagyon tehetséges. Operatőrnek készült. Kedvenc költője József Attila volt, ismerte szinte minden versét. Csak őt nem a vasúti sínek vonzották, hanem a metrók sötét alagútjának mélység-sínei.
A ki tudja hová vezető, ismeretlenségbe tartó vaspárhuzamok.
A fiatal erdélyi szobrász nemrég települt Magyarországra. Nevelőtanárként dolgozott. Nemigen ismerték errefelé. Elvállalta a munkát, annak ellenére, hogy nehezen értette meg, hogy mit kérnek tőle.
-Miféle fa? Miféle pad? Szeretne csináltatni egy padot és fát ültetni mellé ,oda, ahol szívesen üldögéltek, találkoztak valamikor?-
-Dehogy! - tiltakozott az Anya.
Hosszasan beszélgettek. Az Anya igyekezett összefüggően mesélni a fiáról. A csalódásairól, a megvalósult és a már soha meg nem valósuló álmairól.
Később kimentek a temetőbe. A fiatalember a szomszéd sír betonszélére telepedett. Egyszerű írólapot és grafitceruzát vett elő. Rajzolni kezdett. Amikor elkészült, megmutatta a skiccet. Az Anya arcán megjelent az első mosoly.
-Igen, ez az! - mondta.
Jóval Halottak-napja előtt készen lett a sír. A fejfa helyén támla nélküli, középen kettéhasított mészkőpad áll. A törésvonal közepéből egy törpeakác néz fel az égre. Az Anya ültette a fiatal szobrász segítségével. Azt mondják, ez a fa 100 évnél is tovább él ...
A sírdombon örökzöld a fű. Kevés gond van vele, csak nyírni kell néha.
Az Anya az összes ismerősnek, és minden arra járó idegennek elmondta - szeretné, ha tárgyként, valódi ülőhelyként használnák e különös fejfát. Jó lenne, ha pihennének, elgondolkodnának itt az emberek…
A pad szélén, a név és a kereszt mellett egy kevesek által ismert József Attila verssor olvasható:
„Ide újra a szeretet jön, s mindenkinek fakad bocsánat.”
|
|