Elaludt az éjszaka,
felhorkant a kéj,
a Hold lámpát gyújtana,
de fellegfalba ér.

Az a felhő nincs az égen
ami akkor sötétlett,
az a virág nincs a réten,
mitől fényünk fölébredt.

Holt a nyári búzatábla,
halovány a Holdmadár,
szeme szűkül, feslik szárnya,
mellére ült a magány.

Holdarcán a pipacs vére
elcsordogált valahol,
most, hogy várlak, tudom - vége,
szél csapkod a falakon.

Szorong szívem, pedig ütne,
zsugorodik benn a vágy,
csontjaimon szégyen bütyke,
s ringatom az éjszakát.

(2007-10-25)