A lampion
Virulva, fényben úszva színes lampion dereng,
papírmasé, mely átkarolná fenn a végtelent.
Aranyló üstökös lidérce égeti az éjszakát,
a tűzkígyó a tó tükrébe fonja önmagát.
Az égen tétován bolyongom, cifra kert felett,
hová röpülni öntudatlan egóm kergetett.
Nézem, ahogy izzik, ragyog, szemembe ér a fény,
a lampionlánc árnyakat fon, mesét rajzol körém.
Vitatkozom önmagammal, szívem az égbe néz,
a fennkölt éji félhomály, s emléked megigéz.
Majd lassanként, óvakodva melléd térdelek,
hozzád közeledek drágám, s jaj, ha tévedek,
mert míg kering és imbolyog a csipkenyelvű tűz,
a lampion a lomb felett egy szép nevet betűz.
|
|