Biztos pont
Biztos pont
Ma filozofikus hangulatban ébredtem.
Persze nem jönnek a gondolatok csak úgy, kell hozzájuk egy kávé és egy cigi…
Csörgött az óra szokás szerint hajnali fél hatkor, lenyomtam, és hagytam 10 percenként újra vinnyogni, mindig így csinálom. Kell nekem negyed óra, hogy eljussak az ébredéstől a felkelésig, így szoktam meg, és ha hirtelen kell kelnem az egész napom oda van. Szóval kikecmergek az ágyból a negyedórás ébredezés után, sötétben botorkálok a konyháig, első a cigi, aztán a víz a kávénak. Míg az készül, betántorgok a fürdőbe, és bedugom a hajsütőt a konnektorba. Véletlenül belepillantok a tükörbe, és mint minden reggel elszörnyedek a látványtól: égnek meredező haj, táskák a szem alatt, hunyorgó tekintet… Itt jön az első filozofikus gondolatom: rájövök, keveset mosolygok…Látszik is a vonásaimon, a szám keserű vonal, pedig mindig felfelé kunkorodott, most pedig az állandó feszültség jeleként : egyenes, sőt majdhogynem lefelé konyul… ez szőrnyű! Mindig azt tartottam, hogy a lefelé konyuló, keskeny száj a gonosz, rosszindulatú, megkeseredett emberekre jellemző. De hát én nem vagyok az! Megpróbálom tudatosan ellazítani az arcomat, tűnjön el a feszült, komor kifejezés… Na ettől kicsit jobban érzem magam, és az arcom kontúrja is megváltozik, ellágyul, az ajkam is teltebbnek tűnik… Hú, de hiú vagyok! Komolyan elhatározom, oda fogok figyelni az arckifejezésemre, mielőtt rögzülne rajta a fáradtság és stressz rajza, mert nem szeretnék savanyú arcú vénasszony lenni…Tehát az első feladat mára: többet mosolyogni!
Vissza a konyhába, kész a kávé, leülök kortyolgatni és megint jön egy kéretlen gondolat: egyre kevesebb biztos pont van az életünkben! Úgy általánosságban érzem ezt, de konkrétan is a saját környezetemben. Most éppen a helyi járat menetrend változik hetente, ráadásul a leglehetetlenebb időpontokban indul a buszom, korábban kell mennem, munkakezdés előtt fél órával már ott vagyok, mert a következővel már elkésnék… Frusztál ez a tény…a kiszolgáltatottság, tehetetlenség érzése uralkodik el rajtam…Mindig is gyűlöltem ezt az érzést, de sajnos jelen esetben nem tehetek ellenne semmit. 5 km-re van a munkahelyem, nincs más választásom, korábban kell kelnem, és félórával meghosszabbítani a munkahelyemen töltött időt.
Aztán itt van a munkahelyem: nap mint nap változik minden, és a változások tőlünk függetlenül történnek, bizonytalanság az egész világban, csak a számítógép bekapcsolása után szembesülünk az új szabályokkal.. A megszokott, berögzült folyamatok egyszer csak mások lesznek, követhetetlenné válnak… és mi csak nézünk ki a fejünkből, és természetesen tudomásul vesszük. Fogszorítva igyekszünk az események nyomában maradni Sokszor a médiából értesülünk a munkánkat érintő eseményekről. Á, nem is érdemes ezen filózni… Elfogy a kávém, elhessentem a nyomasztó gondolatokat, felkapkodom a ruhámat, és elkezdek szépítkezni, közben újabb cigire gyújtok, de nem hagy nyugton a „nincs egy biztos pont”- gondolatmenet és ez most a lehetetlen időjárásban csúcsosodik ki. Január közepe van, és nem volt még tél, sőt hideg sem, és bár nem szeretem a telet, mégis idegesít az elmaradása. Úgy látszik nekem semmi nem jó….Túlságosan sokat aggódok emiatt is: klímaváltozás, globális felmelegedés, világvége!!
Na az talán nem…Illetve van akinek ma jön el… aki meghal, annak ma..
Na állj! Mi van ma velem?? Téli depresszió? De hiszen nincs is tél… a fényhiányra sem foghatom, hiszen 2 hete süt a nap, hétágra, és tavasz-illatokat hoz a langy szél…
Azt hiszem a fejetetejére állt világ az oka borús hangulatomnak…A „nincs biztos pont”-érzés…
A kiszámíthatatlanság, az egyre jobban elembertelenedő világ körülöttünk, a zűrzavar… az eddig megszokott dolgok hirtelen és logikátlan megváltozása. /bár az én logikám néha nehezen követhető, és nem biztos, hogy mérvadó!/
Mire felébred a férjem, és - ő sem éppen fitten, és ránctalanul - megjelenik a fürdőszoba ajtóban nekem már kész a sminkem. Viszonylag emberi formába sikerült hozni magamat, röpke negyed óra alatt…Aztán végre valami állandó: megszólal az egyik, majd a másik lányom telefonján a megszokott ébresztő… Már nagykabátban vagyok. Éppen csak egy pillantást tudok vetni gyermekeim álomittas arcára és már rohannom is kell… az új menetrend miatt ugye….
- Jók legyetek, vigyázzatok magatokra, puszi, sziasztok!- mindig valami ilyesmit
mondok… na ez is állandó… és már a járdán kapkodom a lábam a buszmegálló felé.
Nemcsak a menetrend, a járművek is újak: kényelmes, szép buszok. És végre még egy biztos pont: üres még a hely, ahol mindig szoktam ülni! Hihetetlen! Kezdek már mániákus is lenni?! Ha valaki ülne azon az ülésen, kifejezetten idegesítene! De én ülök le oda, szusszanok egyet, arc ellazít, kis mosoly a száj köré… indulhat a nap.
2007. 01. 17.
|
|