Elbocsát…
Elbocsát most az iskolád
Szél fújja el könnyű lépted nyomát,
Búcsúdalod orgona illattal száll…
Tovább… Tovább… Ballagsz tétován.
Társaid könnyes szemében
már ott csillog a „múlt”.
Nincs több tanóra… véget ért egy út.
Az emlékezet feledi a rosszat,
S nem látja, csak a jót….
Elbocsát most a városod,
továbblépsz, máshol ébred a holnapod.
Nem a megszokott utcákat rovod,
hol ha befordulsz az ismerős utcasarkokon,
múltadba botlasz lépten-nyomon…
Felfedezésre vár, egy új,
diáklábak-taposta, álom - kövezte út.
Kitárul előtted az Élet-kapu.
Lépj be nevetve! Szeress, láss, tanulj!
Elbocsát majd a szülői ház,
hisz minden fészekből kirepül a kismadár.
Máshol hajtod álomra kedves fejed.
Az élet örök rendje ez, mely előre vezet,
Tudom, néha majd haza sajdul szíved,
de míg távol leszel, én ott is veled leszek,
hajad simogatom, megfogom kezed,
s mikor újra belépsz itthon az ajtón,
csak akkor nyugszik meg aggódó szívem…
