A nő idegesen rágyújtott még egy cigarettára, mielőtt felszállt volna a vonatra. Feszülten nézte az óráját, telefonját félpercenként előkapta a zsebéből, majd aggódó, csalódott tekintettel kísérve vissza is tette. Péntek délutáni tömeg hullámzott a peronon. Kicsinek, elveszettnek érezte magát az emberáradatban, melyet folyamatosan nyelt el a vonat nyitott ajtaja. A nő újra megnézte a telefonját és mély sóhajjal fellépett egy dohányzó kocsi lépcsőjére. Kifejezetten nyomorultul érezte magát, és úgy is nézett ki. A lábát feltörte a cipő, fáradt volt és szomorú. Nők általában nem szállnak dohányzó kocsiba – ő sem szokott – de tudta most szüksége van a megnyugtató rituáléra. Az ajtó melletti fülkében két férfi ült. A nő köszönés nélkül belépett.
-Van szabad hely, ugye? – kérdezte, mire a két férfi lelkesen bólogatott. Beoldalazott az ablak melletti üléshez, közben arra gondolt, milyen hülye kérdés ez… hiszen szemmel láthatóan négy szabad hely is van a fülkében. Az is eszébe jutott: nem köszönt. Mindegy! – gondolta. Minden mindegy… Lehuppant az ülésre, ölébe vette a táskáját és úgy is maradt. Hosszú ideig ült így, mozdulatlanul, ölében a táskájával, kabátban, az ablakon kibámulva. Szemét időnként elfutotta a könny, egész lénye boldogtalanságot árasztott. Egy idő után megmozdult végre, elővette a telefonját, egy doboz cigit és öngyújtót. Kitette az ablak előtti asztalkára. Iszonyúan fájt a lába, óvatosan levetette a cipőjét, úgy igyekezve, hogy ne legyen feltűnő. Szemügyre vette utazótársait. Szemben vele egy vörös arcú, ötven körüli férfi ült és olvasott. Magas lehetett, a lábait alig tudta elhelyezni az ülések közötti keskeny helyen. A nő lopva a könyvre nézett, a címét ugyan nem látta, de nagy betűk hirdették: szerelmes történet. Kíváncsian szemügyre vette a férfit. Furcsa volt neki, hogy idősödő férfi létére egy szerelmes regényt olvas. A férfi felnézett és kedvesen rámosolygott. Nem tolakodóan, inkább úgy, mint aki szívesen beszélgetne, szóba elegyedne utazótársával. A pirospozsgás arcból egy sötét, meleg barna, értelmes tekintet villant a nőre. Elkapta a fejét. Nem akart most beszélgetni. Csak szépen lassan megsemmisülni a vonatablakon betűző áprilisi napfényben. A másik férfi fiatal volt, 30 körüli, egy laptop volt az ölében, annak képernyőjét törölgette egy papírzsebkendővel. A nő látta, hogy csak elkeni a port, már majdnem szólt is neki, hogy inkább ne is nyúljon ahhoz a szerencsétlen képernyőhöz, mert többet árt neki, mint használ. Persze nem szólt. Újra kinézett az ablakon. Újra elfutotta a könny a szemét. Újra és újra a telefonját leste. De az néma maradt.
A szemben ülő férfié viszont megszólalt.
- Szerbusz kicsikém! Merre jártok? Hogy ott esik az eső?? Itt hétágra süt a nap. Maricánk ott van? Csacsog, mint mindig? Igen? Igen, már úton vagyok. Unalmas előadás volt, tudod, jogi kérdések, hova tegyük az ést, és legyen-e vagy. Majd elmesélem! Nem szívecském, nem leszek éhes, nem kell semmit készíteni! A macskának adjatok enni! Ja és álljatok ám meg fagyizni Keszthelyen! Na most leteszem, itt van a csinos kalauznő! Szia szívem!. – letette a telefont, újra rámosolygott a nőre.
- Mondtam mindezt: a feleségemnek!
A távozó kalauznő után nézve még hozzátette: Nem is olyan csinos!
A nőt meglepte, hogy a férfi milyen szépen beszélt a feleségével. Nem negédesen, de őszinte kedvességgel, szeretettel. Újfent érdeklődve pillantott rá. Valamikor nagyon jóképű lehetett. – gondolta. A férfi elővett az aktatáskájából egy dobozost sört és iszogatni kezdett.
A nő végre levette a kabátját. Visszakucorodott a sarokba és lehúnyta a szemét. A vonat monoton zakatolása elringatta, elnyomta fejében a zavaros gondolatokat. Elaludt. Saját apró horkantására ébredt fel. Gyorsan körülnézett, de útitársai nem adták jelét, hogy észrevették volna. A férfi vele szemben most is olvasott, közben egy szendvicset majszolt. – Biztos még reggel készítette a felesége neki. – gondolta a nő. A laptopos már eltette a gépet, kis félmosollyal arcán üldögélt, maga elé meredve.
A nőnek jót tett az alvás, bár a lába még fájt, de a nyomorultság érzése múlóban volt. Ő is elővette könyvét, és olvasni kezdett. Így telt el majdnem egy óra. Közben a férfi megbontott még egy sört, és még kétszer beszélt a feleségével.
A laptopos leszállt, a nő az ablakból látta, hogy még mindig ott a kis félmosoly a szája szögletében Ahogy a délután lassan estébe fordult, a nyitott ablakon beáramló, egyre hűvösebb levegő borzongatta a bentlévőket. Huzat volt. A nő, úgy ahogy volt, mezítláb odament a fülkeajtóhoz és becsukta. Ketten maradtak a kedves arcú férfival.
A beszélgetés végül is egy kutya kapcsán indult meg. A nő már megfigyelte, hisz sokat utazott, hogy ezeket az útitársi beszélgetéseket vagy az időjárás, vagy a gyerekek, vagy a házi kedvencek indítják meg. Most Gömbi, a férfi házőrző kutyusa volt, akinek kapcsán megindult a társalgás. A feleségével megejtett negyedik beszélgetés során került elő e név. Miután lenyomta a telefon gombját, magyarázni kezdte ki is az a Gömbi.
A nő már nem nézte folyton a telefonját. Tudta, úgysem fog megszólalni. Beletörődő szomorúsággal hallgatta a férfit, aki mesélt a munkájáról, a családjáról. Ő nem sokat árult el magáról. Inkább hallgatni szeretett volna most, kívűlről, csendben figyelni. Kiderült a férfi felelős beosztásban van, megtudta hol él, mennyit utazik, hol tanult, és hogyan issza a kávét reggelente. Melegen beszélt a családjáról és a lakhelyéről is. Együtt szidták a fővárost, és megegyeztek: szerencsések, hogy vidéken születtek.
Néha abbahagyták a beszélgetést. Nézték a naplementét a száguldó vonat ablakából. A nő szerette a naplementéket nézni, és feltűnt neki, hogy a férfi tekintetét is ugyanúgy vonzza a látvány. Újból megszólalt a férfi telefonja.
- Igen édesem, már majdnem ott vagyok! Nem, tényleg nem kell semmit készítened, nem vagyok éhes! Vigyázzatok, mikor a kocsival álltok ki, nehogy a Gömbi megszökjön, tudod a Lajos bácsi a múltkor is megetette, aztán milyen beteg lett tőle! Szerbusz édesem!
Egymásra mosolyogtak és a férfi készülődni kezdett.
- Hát további jó utat, és szép hétvégét!
- Jó hétvégét magának is!
A nő egyedül maradt a fülkében. Mikor a vonat elindult, még látta a férfit, a peronról lengette a karját. Halvány mosollyal visszaintett, és már el is tűnt a kis állomás a meleg tekintetű férfival együtt.
A nő megborzongott. Felvette a kabátját, állva nézte az ablakon túl repülő tájat. Mindjárt ő is hazaér. Szeretett útra kelni, útón lenni, de hazaérkezni is. Igazán csak az értékeli az otthonát, aki időnként elhagyja.
Már sötétedett, mikor a vonatról leszállt. Megcsapta a leszálló tavaszi est fűszeres illata. Varjak köröztek az állomás melletti park fái felett, hangos nevetés hallatszott a resti felől.
Újra elővette a telefonját. Már teljesen lemondott róla, hogy megjavul, hisz akkorát csattant délelőtt a női mosdó kövezetén, hogy azt hitte örökre vége.Azóta nem működött. Nem tudta elérni a családját, nem tudta mi van a gyermekeivel, akik szintén úton vannak.Legnagyobb megdöbbenésére a kis ezüstszínű készülék kijelzői most újra világítottak.
Mélyet szippantott a friss levegőből és megkönnyebbülten elmosolyodott.
Végre fel tudja hívni a gyerekeit!
