Vörös rózsa

 

A vonat nagyot zökkenve megállt.
A nő, az ablakból unatkozva bámulta kisvárosi állomás peronján siető embereket. Lassan mindenki megtalálta a rá várakozókat. Egy fiúra lett figyelmes, aki egy szál vörös rózsával a kezében állt a tömeg mögött, türelmesen, nem tolakodva, szerényen meghúzódva a háttérben. Lehetett vagy 18 éves. Arcán nyugodt kifejezéssel kutatta az érkezők hadát. Fiatal lány haladt ruganyos léptekkel feléje, arcán boldog, szégyenlős mosoly. Összeölelkeztek és a lány pirulva vette át a rózsát. A virág színével, élénkségével szinte kirítt az őszi reggelben álmosan tolongó emberáradat szürkeségéből. A lány megszagolta, majd ragyogó szemekkel borult újra a fiú nyakába… Hosszan csókolóztak, egymást szorosan ölelve.  A nőben fájó irigység ébredt. Emlékezett egy régi fiúra és egy régi lányra… Egy régi szerelemre.  Valamikor őt is vörös rózsával várta egy fiú az állomáson. Ő lett később a férje.
A vonat tovább robogott…

……..A férfi  az állomás kijáratánál áll, kezében egy szál vörös rózsa. Izgatott, boldog mosollyal nézi őt, amíg a tömegben kerülgeti az embereket, szinte szaladva, hogy minél előbb ölelhessék egymást. A féfi egy kisfiú félénkségével nyújtja a virágot… Ő pedig egy kislány rajongásával veszi át.  A férfi karjaiba vonja, úgy öleli, mintha soha nem akarná elengedni… Keze titokban, a blézer alatt gyengéden hozzáér a melléhez, és ő kábultan feszül a férfi ágyékának. Csókolóznak, hosszan, olyan hosszan, hogy az emberek megbámulják őket. Ki megrökönyödve, ki irigykedve, ki jóindulatú mosollyal… És mint a filmeken : forog a világ körülöttük, majd megszűnnek  a rohanó emberek, a tárgyak, csak ők ketten léteznek, nem is ketten, hisz eggyé váltak a forró, szerelemittas ölelésben……….

- Hölgyem! Hölgyem! Nem akar leszállni?? – hallott távolról egy kissé gúnyos férfihangot. Ijedten kapta fel a fejét, hirtelen azt sem tudta hol van.
Elszundikált. De kellemetlen! Talán még a szája is kinyílt és horkantgatott is…
- Miért? Hol vagyunk? – kérdezte zavarodottan.
- A Déliben…. – válaszolt a férfi és már el is tűnt a kabinból. A nő riadtan kapkodta össze elől lévő cuccait, felkapta vékony blézerét és két nehéz útitáskájával lebotorkált a vonatról. Hideg, őszi szél csapott arcába, szemerkélt az eső. Az alvás utáni kábulatban, fáradtan a korán keléstől, vacogva a hidegben utolsónak hagyta el a peront. A férjét leste, de ő nem állt a megszokott helyen, ahol várni szokta. Szeme riadtan fürkészte az állomás területét, de sehol nem látta. Dideregve, tanácstalanul megállt, nehéz táskáit a földre tette.
Hol lehet? Soha nem szokott késni….Biztos dugóba került. Vagy nem indult el időben… Álldogált egy kicsit a lassan kiürülő peronon, majd, hogy magához térjen, az egyik pavilonnál ivott egy kávét. Nem volt erős, de legalább forró, kicsit átmelegítette, bár még mindig reszketett. Tízpercnyi várakozás után végre meglátta a férjét, morcosan, borostásan közeledni.
- Szia! Régóta vársz? – csak ennyit kérdezett, még puszit sem adott az asszonynak
- Vagy 10 perce…- volt a válasz,
- Mehetünk! – jelentette ki férje és már indult is a kijárat felé.
A nő ott maradt állva, kezében a két nagy útitáska. Nem volt vörös rózsa, nem volt forró csók, szerelmes vágyakozás… Mély sóhajjal, poggyászát nehézkesen cipelve megindult a férfi után, aki már majdnem el is tűnt a látóteréből.
Egy fiú jött szembe vele, kezében vörös rózsa, szemében izgatott várakozás… Nemsokára beér a következő vonat…A nő szomorú, kicsit gunyoros mosollyal nézte.
Na majd 25 év múlva! Még a táskáját sem segíted vinni! Nemhogy rózsát nem kap, még egy puszit sem! – gondolta keserűen.
- No, ez azért nem törvényszerű…- szólalt meg egy hang a belsejében, de megpróbált nem figyelni rá… Elmorzsolt egy nemkívánatos könnycseppet a szeme sarkában.
- Ez van! – mondta ki hangosan, és lehajtott fejjel, görnyedten a táskák súlyától követte férjét a családi autó felé.

2008. október





Az írás megjelentetője: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írásmű webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=Sections&op=viewarticle&artid=9410