A tölgyfa
A tölgyfa
A kis tölgycsemete
a domb tetején állt magában,
s hallgatta a víg gyermek kacajt,
úgy érezte, övé a világ.
Évei multával, midőn
dereka megvastagodott,
mosolyogva nézte
a szerelmeseket,
miként vésték törzsébe
szerelmük zálogát..
Napok szaladtak tova,
véres háború dúlta a vidéket
s egy tavaszi reggelen
éles fájdalommal legszebb ágát
süvítő bomba tépett le.
Egy ismeretlen katonát
végzetes lövés érte,
most itt pihen a fa tövében,
már apró halom se jelzi,
elporladt testének helyét.
De elmúlt ez is s jöttek újra
nevető szerelmes ifjak,
boldogan ölelték egymást,
a lombok árnyékában,
mely szemérmesen feléjük borult.
Sokadik tavaszt köszöntve,
az öreg tölgy riadtan nézte,
amint óriás gépeket,
a mezőt átszelve, új,
szélesebb utat építettek.
S a csend, a nyugalom
megszűnt, az öreg tölgy számára.
Más lett a levegő, s érezte
elgyengíti a sok mérgező gáz.
Az utolsó tavaszon, egy reggel,
mely több emberöltő után köszöntött rá,
visító gépszörny hasított derekába.
A délceg tölgy ledőlt,
S örök álom köszöntött reá.
Budapest, 2007. április 25.
|
|