Szeretteink emléke
Szeretteink emléke
A két ember legalább fél órája bolyongott a temetőben. A szüleik sírját keresték, akik közös sírhelyen nyugodtak. Körbejárták az általuk feltételezett területet, de sehogy sem akadtak a keresett sír nyomára. Hol ez a fa tűnt ismerősnek, hol egy másik, amiről aztán kiderült, hogy mégse a helyes utat szegélyezi. A temetőben, hétköznap lévén, gyér volt a forgalom, így aztán útbaigazítást sem volt nagyon kitől kérni. Igaz, nem is nagyon akartak, mert szégyellték volna egy vadidegennek a tudomására hozni, hogy nem találják a sírhelyet, amit keresnek. Végül a férfi félórányi bolyongás után mérgesen kifakadt:
- Látod, mondtam, hogy ne a hátsó bejáraton jöjjünk. Nem ismerünk rá a területre.
- Azért mondtam, hogy erről jöjjünk, mert sokkal rövidebb - válaszolt a nő. Annyit nem változott a terület, hogy ne találnánk meg a sírt.
- Mondod te, de látod, nem találjuk - felelt a férfi.
Végül némi tanácskozás után elmennek a főbejárathoz és onnan, indulva próbálják meglelni a keresett nyughelyet. Azonban hiába, így sem leltek rá. Lépésről lépésre mentek, próbálták felidézni emlékeikben az utat, de hiába, egy pontig eljutottak, de onnantól kezdve mindig zsákutcába érkeztek.
A nő és a férfi, testvérek voltak. Mindketten túl az ötvenen, megállapodott, családos emberek, sőt a nőnek már egy hat hónapos unokája is volt. A húszas éveik közepén jártak, amikor elvesztették szüleiket, de akaraterejükre és kitartásukra jellemző hogy mégis boldogulni tudtak az életben.
Mára mindketten sikeresek voltak úgy a munkájukban, mint a magánéletükben. A siker egyik ára viszont, hogy alig volt szabadidejük. A nő egy nemzetközi cégnél dolgozott, mint középvezető, a férfi saját vállalkozását vezette. Naponta rohantak a feladataik után, így aztán egymással is alig-alig találkoztak, nem, hogy a temetőbe eljussanak. Közel öt éve nem voltak a szüleik sírjánál.
Pár hete a nő hívta fel öccsét, és vetette fel, hogy illő lenne kimenni a temetőbe. A megbeszélést tett követte, és ennek eredményeképpen most itt vannak. Azonban másfélórás keresgélés után sem találták meg a keresett sírt. Ismét a férfi vesztette el a türelmét:
- Valamit találj ki, nekem rengeteg dolgom van. Azt gondoltam egy óra alatt végzünk.
- Talán bizony azt gondolod, hogy én időmilliomos vagyok?
- Nem gondolok semmi. Azt látom, hogy képtelenek vagyunk megtalálni a sírt.
- Rendben akkor menjünk el a temető irodájába, ott csak tudnak útbaigazítást adni.
Visszamentek a főbejárathoz, ahol az irodaépület állt. A portán útba igazították őket, így jutottak el egy hátsó kis irodához. Belépve egy középkorú ügyintézőnő fogadta őket.
- Jó napot kívánok! Miben segíthetek? - kérdezte barátságosan.
- Jó napot! Mi egy sírhelyet szeretnénk megtalálni - válaszolt a férfi.
- Kérem, szíveskedjék megmondani a nevet és a temetés évét.
A férfi bemondta a kért adatokat és az ügyintézőnő beírta a számítógépébe, majd várta, hogy a gép kidobja az eredményt. A férfi látta, hogy a monitoron megjelenik a kért adat és a nő azt olvassa, majd a testvérpárhoz fordult.
- Igen megvannak. Valóban a megadott évben volt a temetés, de a sírhely megváltása tavaly lejárt, és idén nyáron kiürítettük a parcellát. Azoknál a síroknál ahol senki nem jelentkezett, a kegyeleti előírások megtartásával elhamvasztották az exhumált maradványokat.
A testvérek döbbenten, vádló szemekkel néztek egymásra.
Budapest, 2008. november 23.
|
|